Cikkek, írások - Józsa Béla: Tigrisek az Ardennekben
1944. december...
a II. világháború utolsó nagy páncélosütközetének története
(Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány, Budapest én. 336 old. )
A szerző legalább akkora fába vágta azt a bizonyos fejszéjét, amikor elhatározta az 1944. decemberi ardenneki német offenzíva történetének magyar nyelven való megírását, mint a német hadvezetés, amely kivitelezni próbálta azt.
A könyvet életre hívó szándék – emléket állítani az eseményekben részt vett valamennyi náció katonáinak és az áldozatul esett polgári személyeknek – igen nemes és üdvözlendő. A valóban igényes, kézbevételre csábító külsővel megjelentetett könyv azonban arányt tévesztett. Sajnos a kötet a hadtörténeti eseményeket feldolgozni szándékozó monográfia egyetlen valódi ismérvével sem rendelkezik; az egyébként igen színvonalas fényképanyag publikálására pedig talán egy kicsit eltúlzott ez az olvasók számára részletes, adatgazdag feldolgozást sejtető forma és címválasztás.
Noha a szerző a kötet legelején kijelenti, hogy munkája „nem is a szigorú értelemben vett hadtörténeti szempontok alapján lett összeállítva” (lehet-e például Tiger B nehézharckocsikról igényesen másképp is írni), azért a legalapvetőbb publikációs elvárásoknak megfelelhetett volna. Ha már láb- vagy végjegyzet-apparátust nem is használt a szerző, legalább a törzsszövegben jelölhette volna a fontosabb tények, megállapítások vagy idézetek származási helyét. Ez azért is meglepő, mert a szerző nevével fémjelzett Militaria magazinban is alkalmaznak jegyzeteket. A szakirodalomban egy kicsit is jártas olvasó úgyis sok helyen ismerős részekbe ütközik, no de akkor is... Sok helyen pedig magyarázat szükségeltetett volna némely katonai fogalom, fegyver vagy személy esetében (közel sem biztos, hogy minden olvasó kapásból tudja például, hogy a „Wirbelwind” egy önjáró páncélozott légvédelmi gépágyú).
A kötet végén lévő irodalomjegyzék úgy használhatatlan, ahogy van. Nem csak hiányoznak a legalapvetőbb könyvészeti adatok (kiadás helye és ideje, esetleg terjedelem), de még a kiadás nyelve sem mindenhol stimmel. Kíváncsi vagyok, ki találkozott már Kurt (Panzer)Meyer Grenadiere című könyvének magyar nyelvű kiadásával ? Ez azért is sajnálatos, mert az olvasókban a téma iránt felébresztett érdeklődés veszendőbe mehet, ha már a további olvasmányok pontos adatait is valaki mástól kell megkérdezni.
A formai kifogások sorába kívánkozik az is, hogy szerintem sok érdeklődő (esetleg makettező vagy militária-gyűjtő) örömmel vette volna, ha az eredeti fotók beszámozásra kerülnek és származási helyüket is megjelölték volna. Így nem csak az esetleges áhított másolatokat lenne könnyebb megrendelni, de a fotókat rendelkezésre bocsátó intézmények is megérdemeltek volna ennyi figyelmességet.
Szerencsére dicsérni való is van a munka külső megjelenésén. Igen ötletes a fejezetek sorszámainak „keretbe” foglalása. Erre a célra valóban egy Tiger B nézeti rajza a legstílusosabb. Ugyancsak tetszetős az oldalak formája: szöveggel nem telezsúfoltak, a betűtípus és betűméret könnyen olvasható. A papírminőség imponáló.
Tartalmi szempontból a munka még akkor is számtalan helyen több mint kifogásolható, ha figyelembe vesszük a szerző fentebb már idézett megjegyzését a szakszerűségről. Nem kell ahhoz kandidátusi mércével mérni, hogy egy a szakirodalmat több-kevesebb rendszerességgel forgató olvasónak szemet szúrjanak az olyan terminológiai pontatlanságok és következetlenségek, mint például „Pz. V-ös Párduc”, német páncéloshadosztály esetében „felderítő zászlóalj” és „harckocsizászlóalj” (páncélos-felderítőosztály és páncélososztály helyett), „fajlagos túlnyomás” fajlagos talajnyomás helyett, a „tüzérzászlóalj” és a „tüzérosztály” sűrű cserélgetése ugyanazon alakulat, a „páncélautó” és „lövészpáncélos” váltogatása ugyanazon harcjármű esetében, vagy a „harci műszaki század” megnevezés a páncélos-utászszázad helyett. Ezek nagyon ritkán szinonimák...
Az sem a legszerencsésebb, ha a harckocsik toronyszámát vagy a csapatok nemzetiségét idegen nyelven szokásos formában jelöljük. Nem a Párduc „211”-est lőtték ki, hanem a „211”-es toronyszámú Párduc harckocsit, és a „99. USA gyalogoshadosztály” analógiájára talán jelölhetjük például a szovjet 180. lövészhadosztályt 180. CCCP lövészhadosztálynak ? Apropó, Arndt Fischer SS-Untersturmführer nem az 1. „Leibstandarte SS Adolf Hitler” SS-páncéloshadosztály adjutánsa (helyesen segédtisztje) volt, hanem az 1. SS-páncélosezred I. páncélososztályáé. A sort hosszan lehetne még folytatni. Megjegyzem, nehezen érthető, a szerző miért Rudolf Lehmann munkáját (de melyiket ?) használta a több kötetnyi Leibstandarte-történetből, amikor az ardenneki harcokkal foglalkozó IV/2. kötetet Ralf Tiemann írta.
A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor a szöveges rész végére értem. A cím sugalmazása ellenére kis túlzással több fotót találtam a „csíkos lánctalpasokról”, mint mondatot a német Tiger nehézharckocsik Ardennek-beli harctevékenységéről. Hovatovább arra sem kaptam választ, hogy végülis körülbelül hány darab Tiger araszolgatott a behavazott erdők lombjai alatt ? A könyv 7. oldalán elejtett megjegyzéssel („tömegesen vetették be... a 70 tonnás Tigris II tankokat”) szemben tudomásom szerint csupán az 1. SS-páncélosezredbe beosztott 501. SS-nehézpáncélos-osztály (s. SS Pz. Abt. 501) keretében harcolt belőlük kezdetben 45 db Tiger B, illetve a német szárazföldi hadsereg (Heer) Bastogne környékén harcoló 506. nehézpáncélos-osztálya (s. Pz. Abt. 506) rendelkezett velük. Egy 1944. december 25-i adat szerint az osztály 48 db nehézharckocsit számlált, de ebben a számban az osztályhoz 4. századként csatolt, korábban „Hummel” nehézpáncélos-század néven harcoló alakulat 8 db Tiger E-je is benne foglaltatik. A kötet 182. oldalán felül látható képen ezen alakulat Tiger E-je szerepel, s nem a 301. nehéz SS-páncéloszászlóalj harckocsija (már csak azért sem, mert utóbbi alakulat sohasem létezett). Ezen kívül a Heer 301. (távirányítható) páncélososztálya rendelkezett december 15-én 27 db Tiger E-vel és kb. 60 db BIV típusú robbanóanyag-hordozó páncélossal, amelyeket a távirányító eszközökkel felszerelt Tigerekből irányítottak. 1944. december 15-én összesen 79 db Tiger-változat volt bevethető állapotban a nyugati fronton. (Forrás Jentz, Thomas L.:Germany’s Tiger Tanks. Tiger I and Tiger II: Combat Tactics. Atglen, én. 112. o.) Ezzel az értékkel a Tiger-változatok éppen a negyedik (utolsó) helyen vannak az offenzívában bevetett német páncélosok darabszám szerinti listáján, hiszen megelőzi őket 598 rohamlöveg (ebből bevethető 410), 503 Pz.IV (bevethető 391) és 471 Pz.V Panther (bevethető 336) 1944. december 15-i állapot szerint. (Erről lásd Jentz, Thomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943-1945. Band 2. Wölfersheim-Berstadt, 1999.)
Belegondolva nem is meglepő, ha a szerző ilyen kevés konkrétumot tudott a Tigerek tevékenységéről összegyűjteni. A felhasznált irodalomból ugyanis hiányzik Egon Kleine és Volkmar Kühn apróbb hiányosságok ellenére is e témában alapműnek számító munkája (Tiger. Die Geschichte einer legendären Waffe 1942-45. Stuttgart, 1976.) csakúgy, mint a Leibstandarte nehézharckocsijainak történetét páratlan alapossággal feldolgozó Patrick Agte-féle monográfia (Michael Wittmann und die Tiger der Leibstandarte SS Adolf Hitler. Rosenheim, 1995.) Ha ezen utóbbi munkát legalább egyszer átlapozza a szerző, megtudhatta volna, hogy az 501. SS-nehézpáncélos-osztályban „003”-as toronyszámú nehézharckocsi (71. és 76. oldal) sohasem volt. A kérdéses harckocsi az osztály törzsszázadában lévő „008”-as toronyszámú Tiger B, amelynek parancsnoka, Eduard Kalinowsky SS-Untersturmführer egyben az alakulat segédtisztje is volt. Megértem, hogy a fényképről történő beazonosításokba időnként hiba csúszhat. Ezért jobbak az írott források (egykorú dokumentumok, vagy azok feldolgozásával készült könyvek, tanulmányok)...
A könyv egyáltalán nem a címben megjelölt hadművelet története, hiszen a felvázolt események döntő többségében – és aránytalanul bő terjedelemben – a Joachim Peiper SS-Obersturmbannführer vezette harccsoport (helyesen páncélozott csoport, németül Gepanzerte Gruppe) tevékenységével kapcsolatosak. Az olvasó a 6. (SS-) páncéloshadsereg többi hadosztályának tevékenységéről nem tudhat meg négy-öt mondatnál többet, és a támadás során sokkal messzebbre előrenyomult 5. páncéloshadsereg tevékenységének elnagyolt, de mégis egy fejezetbe „zanzásított” története sem sokkal beszédesebb. Nem is beszélve a német 7. hadseregről és a szemben álló amerikai és brit erőkről. Talán megért volna egy félmondatot az is, hogy a legmesszebb jutott, Celles kocsmája előtt kilőtt német harckocsi a német 2. páncéloshadosztály harcjárműve volt.
Egyébként a Peiper-harccsoport részletes hadrendjébe (38-39. oldal) is csúszott néhány hiba. Először is a harccsoport nem csupán az 1. SS-páncélosezredből állt, mint ahogy a jegyzék fejléce sugallja, hanem az ezred parancsnokának alárendelt egyéb megerősítő erők közösen alkották a Peiper-féle páncélozott csoportot. Másodszor: a páncélosezred I. osztályát az utánpótlásként beérkezett, de két előírás szerint feltöltött páncélososztályhoz kevés harckocsi miatt vegyes szervezetűvé alakították, így a rendszeresített homogén felszerelés helyett két század Pz. V Panther (Párduc) harckocsi (1. és 2. század) és két század Pz. IV (6. és 7. század) tartozott állományába. Éppen emiatt lehetetlen, hogy a Malmedy közelében lezajlott mészárlás színhelyén „731”-es és „732”-es toronyszámmal Pz. IV harckocsik helyett Pz. V Pantherek lettek volna jelen. Harmadszor: a 2. SS-páncélgránátos-ezred 12. és 13. százada nem „egyszerű” (egyébként páncélozott, vagyis lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélgránátos-század volt, hanem a 12. páncélozott nehézfegyverszázad, a 13. pedig ezredközvetlen alakulat volt önjáró gyalogsági ágyúkkal felszerelve. Negyedszer: a harccsoportba nem az 1. SS-páncélos-tüzérezred II. (gépvontatású) osztályát osztották be, hanem annak I. (páncélozott, önjáró lövegekkel felszerelt) osztályát.
Ha már a kötet nagy része a Peiper-harccsoport tevékenységével foglalkozik, jól mutatott volna valamiféle statisztikai összegzés a csoportosítás harctevékenységének eredményéről. Mint ahogy az a Wilhelm Mohnke SS-Oberführer, az 1. SS-páncéloshadosztály akkori parancsnoka által 1944. december 27-én aláírt kitüntetési javaslatból kiderül, a harccsoport a harcok alatt kilőtt 21 db ellenséges harckocsit (további 6 db harckocsit közelharcban tett harcképtelenné), megsemmisített 50 db páncéltörő ágyút és 12 db légvédelmi löveget, lelőtt 2 db vadászbombázót, valamint zsákmányolt és elpusztított 12 db egyéb repülőgépet. Zsákmányolt, illetve megsemmisített továbbá 15 db páncélozott felderítő harcjárművet, 35 db lövészpáncélost és mintegy 180 db egyéb gépjárművet. A harccsoport katonái harcban megöltek 300 amerikai katonát és elfogtak 450 főt, köztük 4 főtisztet. (Közli Jens Westemeier: Joachim Peiper [1915–1976] SS-Standartenführer. Eine Biographie. Osnabrück, 1996. 249-253. old. A továbbiakban: Westemeier)
Az események jobb megértését véleményem szerint az is gátolja, hogy a Peiper-harccsoport útját felvázoló térképen kívül egyéb térkép nincs a kötetben. Pedig egy-két áttekintő térképvázlat és a legalább hadosztályszintig teljes hadrendek a szerzőt is segíthették volna. Akkor talán nem „fejleszti fel” önkényesen az 560. népi gránátoshadosztályt páncélgránátos-hadosztállyá, az 58. népi gránátoshadosztályt pedig páncéloshadosztállyá !
Ugyancsak a meglepetés erejével hatott, hogy a szerző az események felvázolása előtt, a 7. oldalon levonja a maga következtetését, miszerint az ardenneki német offenzíva „tulajdonképpen egyetlen dolgon (kiemelés tőlem – Sz.N.), a harckocsik üzemanyag utánpótlásának hiányán bukott meg”. Ez azért is érdekes – túl a felhozott érvek hiányán – mert a páncéloshadviseléshez valamicskét értő Joachim Peiper maga nyolc pontban foglalta össze az ardenneki német támadás kudarcának okait. Szerinte gyorsabb üzemanyag-ellátást kellett volna biztosítani, el kellett volna hagyni a tüzérségi előkészítést és a vontatott tüzérséget nem szabadott volna az utakra engedni, a harccsoportoknak és a páncélosokkal támogatott gyalogságnak egy időben kellett volna támadnia, csökkenteni kellett volna a menetoszlopok hosszát, nagyobb létszámú kísérőgyalogságot kellett volna bevetni a páncélosokon, minden harccsoportba hídépítő alakulatokat kellett volna beosztani, minden harccsoportot teljesen önállóvá kellett volna tenni és végül minden útkereszteződésbe egy tábornokot kellett volna állítani, hogy ők vesződjenek az áttekinthetetlen forgalom irányításával... (Idézi Westemeier 98. old.)
A szerző azon megállapítása, miszerint „ a (Budapesten - Sz.N.) bekerített csapatok felmentésére a német hadvezetésnek a keleti front közelében nem voltak nélkülözhető erői, ezért az ardenneki harcokból fokozatosan kivonták, és egy vasúti berakási körzetbe irányították a 6. SS-páncéloshadosztályt(sic), hogy átszállítsák a szovjet-német arcvonalra”, igencsak furcsa. Azt talán hagyjuk is, hogy a Modlin körzetéből a német hadsereg két igen kiváló páncéloshadosztályát, a 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztályt és az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztályt összefogó IV. SS-páncéloshadtestet éppen a keleti front egyik arcvonalszakaszáról csoportosították át Magyarországra és „csak” három felmentési kísérletben vett részt. Az, hogy a Waffen-SS egyik hegyihadosztályát (6. „Nord” SS-hegyihadosztály; 6. SS-Gebirgsdivision „Nord”) páncéloshadosztállyá fejleszti a szerző, az előzőek alapján már nem olyan meglepő, de hogy a hadosztályt Magyarországra is vezényli... Persze tíz olvasóból kilenc biztosan kitalálja, hogy a 6. (SS-)páncéloshadseregről van szó…
Összességében elmondható, hogy a könyvet csupán a korabeli, valóban érdekes és sok részletet feltáró képanyag teszi érdekessé. Magáról a hadműveletről az érdeklődő olvasó – akár magyar nyelven – szakszerűbb és jegyzetelt, visszakereshető forrásokból dolgozó irodalmat is talál.
Hadd zárjam soraim egy kérdéssel. Vajon mitől volt az ardenneki német offenzíva a második világháború utolsó nagy páncélosütközete? Hiszen a terepviszonyok, az időjárás és az óvatos angolszász páncélosharcászat miatt igazi, nagyobb páncéloskötelékek közötti találkozóharcok alig zajlottak le és a hadműveletben német részről alkalmazott páncéloserők (4 SS- és 4 Heer páncéloshadosztály, egy páncélgránátos-hadosztály, 2 páncélosdandár és 2 nehézpáncélos-osztály) nagysága is elmaradt az 1945. március 6-án a Dunántúlon megindított német offenzíva („Tavaszi ébredés”) keretében bevetett (6 SS- és 4 Heer páncéloshadosztály, 2 páncélosokkal is ellátott lovashadosztály, 2 nehézpáncélos-osztály és egy önállóan alkalmazott Pz. V Panther-osztály) páncélos-csoportosítása mögött.
Számvéber Norbert
A könyvet 2800 Ft.-ért lehet kapni a Fehérlófia könyvesboltban, 1085. Budapest, József krt.44 (bejárat a József utcáról) - itt egyébként sok II vh.-s könyv van, külön részlegen. zp
- A rovat további cikkei:
